Pilóta-e a siklóernyős?

A kilencvenes évek elején Magyarországra is beszökött a siklóernyő. A Pilótacentrumban vagy negyven zöldfülű figyelt meredten. A színpadon Simonics Péter siklóernyőoktató, leendő világbajnok és előadóművész. Nem unatkoztunk, mert Peti egy született mesélő, mégis mindenki azt várta, mikor mehetünk már a domboldalra, ernyőt huzigálni. De nem. Előbb meg kellett hallgatni, hogy az ernyőnek van kupolája, arról zsinórok lógnak, a zsinóron heveder, azon beülő, benne pedig a hasznos teher.

Akkor kaptuk fel a fejünket, mikor ezt a hasznos terhet, ezt az átlagosan hetvenöt kilónyi, rongyba bugyolált élő anyagot, Peti a pilóta névvel illette. Ez annyira meglepte a társaságot, hogy az előadás megakadt:

– Szóval, mi itten pilóták leszünk? Pár hónap alatt? Viccelsz csak, Peti!

Peti bizonygatta, hogy igen, de mi nem nagyon hittük. Ilyenféle ellenvetéseink voltak:
– a pilóta repülőgépben ül, nem egy rongyról lóg lefelé;
– a pilóta egy csomó kallantyút kezel, és nem két vécélehúzót markolva idegeskedik a levegőben;
– főleg pedig – akkor ez tűnt a legfontosabbnak – a pilótát motor húzza-vonja-emeli gépestül. Vagyis nem rohangászik domboldalakon, ha fel akar szállni, és nem függ a szél kénye-kedvétől, ha fenn akar maradni.

A közvélekedés az volt, hogy a “pilóta” túl nagyképű név egy zsinórbohócnak. A pilóta, amint elhasal a kakukkfű- és birkaillatú mezőn… ugyan! Maradjunk inkább a “siklóernyős” titulusnál! Hosszan és erősen kritizáltuk tehát Peti nevezéktanát. Különben is, az egészet átlátszó újoncbiztatónak éreztük: A siklóernyős mézesmadzagon lógik, ugye, Peti?!

Azért persze jól esett a társaságnak. Ki tudja? Hátha valami igaz belőle…

Eltelt azóta vagy tizetnöt év. Előbb hét évet lógtam az ernyő alatt, majd elkezdtem ismerkedni a motoros repüléssel. Dehogy foglalkoztam én azzal, hogy ki a pilóta és ki nem! Lekötött a sok új tanulnivaló, meg az ismerkedés az új környezettel. És bár a pilóta holtig tanul ha élni akar, meg az ébersége sem lankad, egyszer mégis eljött az idő, amikor már otthon éreztem magam a pilótafülkében, meg az ilyen-olyan légterekben. A kallantyúk-műszerek már nem tolakodtak előre, mint eleinte, hanem szépen belesimultak a műszerfalba.

Persze most is vannak olyan kérdések, amiket nem könnyű eldönteni. Például, hogy felszálljak-e ebben az időben? Vagy hogy leszálljak-e itt, ahol még biztosan megtehetem, vagy repüljek tovább? Hogy bízhatok-e abban, hogy a szembejövő be fogja tartani a szabályokat? Hogy a kötelezőn túl mekkora biztonsági tartalékot hagyjak? Hogy képes vagyok-e már erre a feladatra, vagy inkább tanulni kéne még egy kicsit? Hogy a nálam tapasztaltabb pilóták néha homlokegyenest ellenkező tanácsai közül melyiket fogadjam meg?

És ennél a pontnál csapott belém a déjà vu. Hogy ezek a kérdések már gyötörték az agyamat régebben is: akkor is, amikor a starthelyen izzadtam-vacogtam, meg amikor a fák tetejét rugdostam. Hiába tanultam meg Petitől az ernyő kezelését, vagy a lejtőzési szabályokat, sok fontos kérdésre nincs megírva előre a válasz. Ezek a kérdések pedig pontosan ugyanazok, akár ernyőről, akár motoros gépről van szó.

Kilencvenkettőben még nem tudtam, hogy pilóta-e a siklóernyős. Most azt gondolom, hogy teljesen mindegy, milyen eszközzel repülsz: akkor vagy pilóta, ha ilyen kérdésekre kell választ adnod; és addig lehetsz pilóta, amíg a válaszaidat a világ jóváhagyólag – vagy legalább elnézően – veszi tudomásul.

Petit nem a világbajnokságért irigylem, hanem mert végignézheti, ahogy a sok dombon rohangászó közül néha elemelkedik a földtől egy-egy siklóernyős pilóta.

2006. november


//

Keresés a setarepules.info-n

Nálam végzett pilóták