Nemzeti paprikáink

Úgy áll a dolog, hogy gasztronómiai hazaárulást követtünk el. Igen, te is. Meg persze én is. Ismerjük be: ezt nem kenhetjük másra, csakis mi tehetünk róla. A paprikakrém ártatlan. Jókor volt jó helyen, de ezt nem lenne méltó a szemére vetni.

Ha mindenáron bűnbakot keresünk, fogjuk a pincérre! Elvégre ő tette az asztalunkra a krémet! Miért? Tán mert elege lett abból, hogy a kedves vendég nem tud bánni a szárítottal. Csövessel, cseresznyével, macskapöcsével – egyikkel se. Egy felet tesz a tányérjába, kettőt pedig szétmorzsol. csupa paprikamag az abrosz utána. De most megkapja a magáét a vendég úr! Kaparászhatja beszáradt kiskanállal a beszáradt krémet, ha van hozzá gusztusa!

Vagy talán a szárított paprikából lett elege a pincérnek? A félvállról vett paprikafüzér ugyanis bosszúálló fajta. A párás konyhában penészedik, a vendégtér falán lógatva porosodik, mosástól felpuhul és kezdi újra a penészedést. Vagy higyjük el, amit a pincér szabadkozik, hogy az ÁNTSZ emelt szót a fali porfogók felszolgálása ellen? Még ha így volna is: egy étterem ezer módot talál, ha akar, hogy azt az egy szem paprikát valami higiénikus módon a tányérunk mellé tegye.

Szóval, a pincér benne van nyakig, de ettől mi még nem lettünk ártatlanok. Miért nem tiltakoztunk a kenőcs ellen? Miért nem követeltük vissza az asztalra nemzeti kincsünket, gasztronómiai kultúránk sarokkövét, kurucságunk utolsó (többé-kevésbé) szalonképes bizonyítékát? Elfelejtettük már, hogy ezzel riogattuk a labancot hatvannyolcban, a balatoni halászcsárdában? Labancon most persze nem egy világot járt salzburgit kell gondolni, hanem mondjuk Frau Schulzét Heuligenkreutzból, aki életében először jár külföldön, és uborkánál erősebbet még nem evett.

Mi bezzeg faltuk a csersznyepaprikánkat, és roppant büszkék voltunk rá. Aztán kóstoltunk kínait, mexikóit, arabot, indiait, és büszkeségünk rögtön macskányira zsugorodott. Nem csak azzal kellett szembesülnünk, hogy a világ minden szegénye csípősebbet zabál, mint mi, de a tudósok elébünk tolták a Scoville-skálát is. Ebből aztán kiderült, hogy Castro szelíd báránykái (ananászlikőr, fehér rum, Guantanamera) egy virágillatú paprikát termelnek és szopogatnak (habanero), ami százszor (szó szerint százszor) erősebb a mi cseresznyepaprikánknál. A megroppant büszkeség résein pedig lassan elkezdett befelé szivárogni a krém.

Régen volt már, minek ezt felemlegetni? Rendes ember nem rúg döglött oroszlánba, pláne, ha ő maga az. Hát azért, mert jött ez a sörreklám, megragadta a dicső múlt romjait borító vörös anyagot (ajánlott kísérőzene) és felhúzta a zászlórúdra. Ezentúl ne csak együk, szeressük, de legyünk rá büszkék is! Ott a helye a nemzeti kincsek között, méltó társa lett a bajai halászlének, a makói hagymának, a Tokaji aszúnak. Vagyis hát inkább a bajai halászlékockának, a makói hagymapornak és a Tokaji aszú tablettának, de ilyen kicsinységen ne akadjunk meg.

Mondom, nem a paprikakrémmel van a baj. Sőt! Pont a krém az, ami bebizonyíthatja az ártatlanságunkat, és elhozhatja a szárított paprika reneszánszát. Mert ha megkóstolod a krémet, kiderül, hogy azt nem az erős ízek kedvelői szavazták be az asztal közepére, merthogy a krém nem erős. Ha annyit használsz, hogy igazán erős legyen, olyan sós lesz, hogy nem bírod megenni. A krémmel kezelt étel tán erős Frau Schulzénak, de egy tőrőlmetszett kurucnak a lódingja se rezzen tőle. Ha pedig négy-öt kuruc összehajol, és elkezdik követelni a szárított paprikájukat, akkor van remény.

Ujjongass ma, öröm! él magyar, áll Buda még!

Klebercz Dezső, 2010.


//

Keresés a setarepules.info-n

Nálam végzett pilóták