Ha nem nyílik a futó…

Nevezzük Karcsinak. A szomszéd repülőtéren dolgozott a toronyban, és finoman szólva nem volt túl népszerű. A kollégái viszont nem finomkodtak vele, mondták, ami telt a szókincsükből. Hogy Karcsi folyton parancsolgat, hogy beleszól abba, amihez semmi köze, hogy a katonaságnál hiszi magát, hogy nem fogott rajta a rendszerváltás, és így tovább. Karcsi azonban nem nagyon figyelt az ilyesmire, tette a dolgát, úgy, ahogy ő jónak gondolta.

Mi, pilótatanoncok, rettegtünk Karcsitól. Ha meghallottuk, hogy ő van a toronyban, inkább sarkon fordultunk a levegőben, és célba vettünk egy másik repülőteret. Ha mégis a karmai közé kerültünk, akkor egymás után kaptuk a megrovásokat, és sosem hallott szabályok betartását követelte tőlünk. Tehette, mert nem voltunk eléggé felkészültek ahhoz, hogy vitatkozzunk vele. Húztuk hát a nyakunkat, és igyekeztünk mielőbb odébbállni.

mot_karcsi

Történt egyszer, hogy hétágra idő volt, én meg otthon mérgelődtem, hogy miért nem a repülőtéren vagyok inkább. Légszomjjal küzdve bekapcsoltam a rádiót, és irigykedve hallgattam, hogyan repülnek a többiek. Sovány, de vigasz volt, hogy Karcsi hangja szólt a rádió boldogabbik végén, a másikon meg a sok szerencsétlené, akiket idomított. Már persze csak azt, aki hagyta magát, mert a tapasztaltabb pilóták vissza-vissza szóltak neki.

Így ment ez egy darabig, mígnem valaki azt találta mondani, hogy ő most szívesen leszállna, de hát nem nyílott ki a futója. Talán elrepülne a torony felett, néznék már meg, hogy tényleg-e? Elrepült, megnézéték, és tényleg: a nyavalyás kerék ott volt félig becsukva, félig kinyitva.

Karcsi elküldte a repülőt egy nagy körre, hogy ott próbálgassa kinyitni a futóját, a többi gépet meg eltakarította az útból. Mire visszajött a gép, már az egész reptér az övé volt, de a futó csak nem akart kinyílni. Karcsi elkezdte interjúvolni a pilótát:

– Próbáltad a normál futónyitást?
– Próbáltam.
– A vésznyitást?
– Azt is.
– Jól van, akkor figyelj, és csináld, amit mondok! – és elkezdte sorolni, hogy a pilóta mit és hogyan kapcsolgasson.

A válasz kicsit feszült, de határozott hangon jött. Olyan ember hangja volt, aki tudja, mit beszél:

– Karcsi bazmeg, ne szórakozz velem, tíz éve repülöm ezt a típust, végigcsináltam vele mindent, amit kell, de a futó nem nyílt ki. Elromlott, kész, ennyi.

Egy pár pillanatig igen hangos csend volt a rádióban…

 

Közbevetés

Elmondanék itt néhány dolgot, hogy azok is örülhessenek a történetnek, akik kevéssé jártasak a kisgépes repülés világában.

Először is, a toronyban ülő forgalomirányítótól (természetesen mindnek Quasimodo a gúnyneve) egyáltalán nem várható el, hogy ismerje a körülötte repkedő gépek kezelését, hibaelhárítását. Annál inkább elvárható ez a pilótától. A pilóta is elvárja magától, többek közt pont ezért tartja magát pilótának. Nem könnyű tehát jól reagálni arra, ha a repülőtér nyilvánossága előtt – mindenki tudta, hogy százan fülelik a rádiót – a tornyos arra célozgat, hogy a pilóta úr esetleg nem tudja kezelni a repülőgépét.

A másik dolog a két szereplő viszonya. A toronyban ülő ember itt nem irányító, hanem tájékoztató szolgálatot lát el. Nem ad engedélyt, nem tilt, nem parancsol, hanem kérdez, válaszol, javasol. Szervezi a repülőtér forgalmát, anélkül, hogy joga volna utasításokat adni. A pilótának még forgalmi kérdésekben sem kell engedelmeskednie neki, a repülőgép kezelését érintő kérdésekben meg aztán főleg nem. A gépen a pilóta felel mindenért: hogyan is adhatná át ezt a felelősséget másnak?

Közbevetés vége

Karcsi – miután a pilóta közölte vele, hogy olyasmibe ütötte az orrát, amihez semmi köze – pontosan ott folytatta, ahol abbahagyta:

– Jó, akkor figyelj! Mondom, hogy mit csinálj!

És Karcsi mondta, a pilóta csinálta, a futó pedig fél perc múlva kint volt. Hogy mi volt a megoldás? A technikai részletekre már nem emlékszem, de a rádiózásból kiderült, hogy a pilóta pontosan követte az előírásokat, s ez mégis kevésnek bizonyult. Karcsi megoldása annyival volt több, hogy előbb mindent, még a futótól látszólag teljesen független dolgokat is alaphelyzetbe tett, és onnan kezdte újra: előbb a futócsukást, aztán a futónyitást. Valahogy úgy, ahogy mi újraindítjuk makrancoskodó számítógépeinket.

A sikeres leszállás után a pilóta még felszólt a toronyba:

– Karcsi bácsi, milyen pezsgőt szeretsz? – mondta, alig egy perccel a “Karcsi bazmeg” után.

Aztán végetért a pilótasuli, és attól kezdve csak elvétve találkoztam Karcsival. Egyszer nekem is segített: nem is kicsit és nem is akárhogyan. Mire észrevettem, hogy ebből még baj is lehet, addigra ő már megoldotta a helyzetet. De jót azóta se nagyon hallottam róla, és ennek is biztos meg van az oka. Éppen ezért le se írom a nevét: hadd haragudjék rá zavartalanul, akinek ahhoz van kedve.


//

Keresés a setarepules.info-n

Nálam végzett pilóták