Esterházy Péter: Harmonia Caelestis

(két részlet)

69

A nagymamának küldött levelekre oda kellett írni U.P. Oroszlány. Utolsó posta; s ez oly titokzatosan hangzott, mintha a nagymama a világ végén lakott volna, illetve még azon túl is egy lépéssel. Rendszeresen kellett írni, nem levelet, hanem lapot, nyílt postai levlapot, és ő is ilyeneket küldött nekünk. Elképesztően unalmas lapokat kaptunk s írtunk. Ő arról, hogy milyen az időjárás és hogy áll a kukorica, mi meg – lényegében mi is erről.

Majkon lakott, ezért ő volt a majki nagymama, ellentétben a pesti nagymamával, aki a Monitor utcában lakott.

This slideshow requires JavaScript.

A majki kastély eredendően egy szerzetesrendnek épült, a kamalduliaknak. Az öcsémmel volt egy kamaldulis-játékunk, lényegében összeveszés vagy veszekedés helyett. Nagymama mesélte, hogy ezek a „bencésekből léptek ki”, és nem beszélhettek egymással. A kamaldulizás azt jelentette, hogy a kezdeményező vigyázzállásból egy nagy, hangsúlyos lépést előrelépett, mintegy kilépett a bencésekből, és ezáltal nem lehetett hozzászólni. Az öcsém jobban betartotta a hallgatást, mint én, igaz, ő elég szemetül használta, vagyis vita közben, hirtelen kilépett a bencésekből, én meg ott álltam az érvelésem kellős közepén megfürödve. Ilyenkor lényegében úgy viselkedtem, mint II. József, amit nem részleteznék, de a kamalduliakat is ő tiltatta aztán be.

Fehérbarátoknak is nevezték oket, mert fehér csuhájuk volt, melyet elől-hátul kötény egészített ki, derekukon barátzsinór fogta össze; lábukon leginkább sarut, ritkábban csizmát viseltek, fejük tetejét borotválták, tarkójuknál félkörívben rövidre nyírt hajat és hosszú szakállt viseltek. A főépületet körbevevő cellaházakban laktak, ősapám építette nekik (nem tudta, hogy a nagymamámnak is építi). A házban négy helyiség volt, hálószoba, műhely, kamra, kis kápolna, és egy hosszú-hosszú folyosó. Meg egy kis udvar. A szomszédba nem lehetett átlátni. A némasági fogadalom nyáron és télen három-három napra föl lett oldva. Vajon mit beszélhettek ekkor egymással? Három napig mit? Ha megbetegedtek, kitettek egy fazekat az ablakba, innét tudták a fráterek, a fel nem szentelt rendtagok, hogy baj van.

 

 

74

Szabad volt nem hülyeséget beszélni, szabad volt dolgozni, segíteni, szabad volt játszani, ha a játszás ideje volt, szabad volt a nap minden pillanatát értelmesen eltölteni, és nem volt szabad hazudni. A hazugság számított a legnagyobb véteknek, a hazugság bármely fokozata és formája. És hiába sunyítottunk, görgettük-forgattuk nagy-nagy gyermeki tapasztaltsággal, ha megérdemeltük, lebuktunk. A majki nagymamánál folyamatosan ütött az igazság órája. Kakukk, kakukk, éjjel-nappal.

A büntetések szigorúak voltak. És persze igazságosak. Ám ez utóbbi nem érdekelt minket, noha amúgy ez nagyon is érdekel egy gyereket, de a szigorúság olyan heves volt, olyan mértékű hogy a meglepetéstől újra meg újra nem kaptunk levegőt. Csak háp-hápogtunk. Így az a vaskövetkezetesség is rejtve maradt előttünk, melynek ismerete pedig hasznos lett volna.

Ki hitte, arányozta volna, hogy annak az állításnak, miszerint valami vagy valaki Isten teremtménye, olyan messzi ható következményei vannak, hogy e valakit vagy valamit például nem szabad átalhajintani a kerítésen? A kerítés esszenciájához tartozott, hogy kőből épült (az alapító kegyúr azt is megengedte, hogy a Környe határában található római romokból meg „a gesztesi várunkban az kapu mellett folyosó formán killebb találkozó épületben lévő faragott köveket onnand szabadon elhordhassák” a remeteség építési munkáihoz), vagyis átláthatatlan, régebben azon célból, hogy a barátok celláikban ellegyenek egymástól és a világtól vágva, most pedig ha célja nem is, de következménye az lett, hogy a kerítés fölött átkúrt Isten teremtményét a röppáIyának megfeleloen egy idő után nem lehetett látni, csupán sejteni, azt sem lehetett ellenőrizni, igaz-e a néphit, mely szerint Istennek ez a teremtménye mindig a talpára esik, viszont izgalmas fogadásokat lehetett kötni, mennyi ideig marad ez a szárnyakkal nem bíró teremtmény a levegőben, mert a földet érés mondhatni szent pillanatát mégiscsak meg lehetett állapítani, csukott szemmel, áhítattal, mint az aknavető tüzérek, elmélyülten számolva, egy, ketto, három, buff, illetőleg itt: nyekk

Ebben a húgunk volt a király, engem mégiscsak fékezett a macska konkrétsága, leginkább talán az, hogy volt nevük, igen, végül is az, hogy Isten teremtményei, őt azonban ez hidegen hagyta, kizárólag a hajintás – mint olyan – foglalkoztatta, a röppálya ívének kecse s a számlálás másodpercei.

Az udvar légtere lassan megtelt repdeső macsekokkal, akárha énekesmadarakkal. A lebukás idő kérdése lett. Amely el is érkezett. Nagymama nem kérdezett semmit, bekéretett minket a szobájába. Nem kérdezte, mi történt, tudta, se azt, hogy ki volt, mi voltunk, együtt; a részvétel aránya, a „ki milyen magasra” nem érdekelte, a lelkifurdalás nem számított enyhítő körülménynek, tehát a részleteket nem kívánta tudni. Kezében kutyakorbácsot tartott.

-Mi ez? -kérdezte húgunk, mert ő mindent megkérdezett.

-Kutyakorbács -tájékoztatott nagymama informatívan, amit megnyugvással vettünk tudomásul, nem lévén kutyák, még akkor is, se, ha atyánk, jókedvében, olykor így szólított minket. Nagymama arcáról se volt leolvasható az az elemi vihar, amely kisvártatva ránktört. Akkor már nem láttuk az arcát, talán jobb is, zsugorodtunk össze a korbácscsapások előtt, alatt. Fejenként kettő darab lett kiosztva, s mire felocsúdtunk, a vihar már továbbállt.

Édes csiklandást éreztünk a hátunkon, kellemes, érdekes zsibongást. Nevetni kezdtünk. Nagymama nem, de nem is haragudott a nevetésünkre. Ránk se, láthatóan belülrol és könnyen teljesítette azt a kívánalmat, hogy a hibáinkat gyűlölje s ne minket. Hát, nem tudom… De ő tudta, hogy a csiklandást mindjárt fölváltja egy fájó, égető sajgás, nyilamlás, és ujjnyi vastag hurkák lesznek a hátunkon. Mintha ezek mentén széjjel lennénk vágva, és széjjel is fognánk esni. Ezért mozdulni is alig mertünk. Ez volt a legfurcsább, ez az új mozgás, mintha lopakodnánk. Nagymama elől, a törvény elől, magunk elől? Nem volt jó.

Macska már csak egyszer repült Majkon. De milyen szépségesen! Az ember azonnal értette Ikaroszt! Apám látogatott meg minket, nagy nap!, s együtt ebédeltünk, előírásosan, úgy, ahogy parasztházakban szokás, a nagymama a sparhertnél, mi, férfiak, illendőn az asztalnál, az asztalként szolgáló mosógép két oldalán. Egy óvatlan pillanatban az egyik macska, a rengeteg macska egyike belenyalt apám tányérjába. Én macskaügyben már ki voltam tanulva, kussoltam. Apám se szólt semmit, villant a szeme, megragadta a dögöt, és nagy lendülettel kivágta, át, át a hosszú folyosón, ki az udvarba. Mintha a farkánál fogva, és előtte megpörgetvén kackiásan a feje fölött. Röpült Isten teremtménye végig a folyosón, kifelé a homályból a fény felé, éktelenül vernyákolva, lábát négyfelé terpesztve. Gyönyöruséges látás volt, s én rápillantottam édesapámra, az én nagy, erős apácskám, gondoltam büszkén.

Ekkor kicsi, fekete szél kerekedett a sparhert felől.

-Mátyás! -csattant a jeges hang. -Mátyás, kérem, a macska is lény, Isten teremtménye!

Úgy leteremtette a fiát, hogy az rögvest akkora lett, mint én. Ez se volt rossz, a két gyerek úgy együtt a mosógép mellett. Korbácsot nem kapott, de bocsánatot kellett kérnie a macskától. Nem is tudom, mi a jobb (rosszabb).


//

Keresés a setarepules.info-n

Nálam végzett pilóták