Cohen, a bűvész

Leonidák

Cohen, a bűvész
Cohen és
Cohen lova

(meg egy pár kilógó nyuszifül)

A Hallelujah című Cohen-dalról beszélek, annak is a közismertebb, 1984-es változatáról, ami a Various Positions lemezen jelent meg. Ebben van a bűvésztrükk: a szövegnek és a zenének olyan mértékű összefonódása, egymásramutogatása, amihez foghatót máshol nem is találok hirtelen.

Persze nem ritka dolog, hogy a szöveg megszólítja a zené(sz)t, és megmondja, mi következzék. A legegyszerűbb eset az egy-két, egy-két-há-négy, meg a C’mon George!-féle felkiáltások.A teljesen agyament instrukciók sem ritkák: a Spick and Specks-ben Barry Gibb például akkor kurjantja el, hogy Everybody!, mikor az everybodynak már semmi énekelnivalója nincs, maga Gibb is abbahagyja pár ütem múlva.

A zeneipari folyamatirányítás eszköztárának csókosai ezek. Míg a többi eszköz – kotta, set list, rider – a háttérben robotol, őket valami okból nyilvánosságra érdemesnek ítélte az előadó. Ezek a felkiáltások néha a mű szerves részévé magasodnak, de mindhiába. Maradnak, amik voltak: szolgálati közlemények.

Az eggyel elvontabb szinten azonban már nincs semmiféle verbális karmesterkedés, a zenei szakkifejezések kizárólag művészi megfontolás alapján jelennek meg a szövegben. Ilyen a B-A-C-H fúga, a Do-Re-Mi a Sound of Music-ban, vagy éppen – hogy egy Cohen-közeli példát is hozzak – Zorán énekli, hogy “ebben a dalban van négy akkord…”

Az utóbbi példákban a cím, a szöveg valami technikai, zeneszakmai dolgot közöl arról, amit éppen hallunk. Kicsit idegen testnek is hat, hiszen mi dolga a MŰnek holmi hangjegyekkel meg akkordokkal? Nem volna szép ha égre kelne… de csitt! Maga a művész tűzte az égre őket, úgyhogy jobb, ha nem szól bele az avatatlan.

Cohen is ilyenre vállalkozik: a szövegben elmondja, mit játszik a zene. Lássuk, hogyan. Ide másolom a kérdéses szöveget, meg az akkordjait, történetesen C-dúrban:

kult_cohen_hallelujah

 

Cohen lediktálja nekünk, hogyan szól Dávid király titkos himnusza. Úgy kezdődik, hogy ‘the fourth the fifth’, vagyis a skála 4. és 5. foka, ami C-dúrban F- meg G-dúr. Természetesen ez a két akkord hallatszik a kíséretben. Majd a minor fall and the major lift következik, ami az A-moll akkord kistercére, és a D-dúr nagytercére utal.

A kicsi és a nagy kiválóan rímel a szóban forgó Dávid király történetre (ha az ószövetségből nincs kedved elolvasni, van egy sokkal szórakoztatóbb változat Hellertől) ahol a törpe legyőzi az órást, király lesz belőle, közben pedig szól az égre törő zene: előbb az apró moll, majd a magasztos dúr akkord.

A mutatvány sikerült, a közönség lenyűgözve tapsol és énekli a halleluját.

Aztán egyszer megmutattam Cohen elmésségét egy barátomnak, aki – velem ellentétben – nem csak hallgatja a zenét, de ért is hozzá. Szellemes, szellemes, mondta, de hát az utolsó akkord nem dúr. Csak látszólag, formailag az, lényegét, természetét, viselkedését tekintve nem. A “major lift” három szótagját ugyanis Cohen d-c-d hangokon énekli. Ez a két d hang pedig az F-dúr akkordot elviszi a párhuzamos mollja felé, d-moll hetest csinál belőle. (Ha kedvünk van, mondhatjuk F-dúr hatosnak is, de az erős moll-jellegen ez se segít.)

Cohen természetesen megtehette volna, hogy ott tényleg dúr szóljon, például ha az F-dúr helyett D-dúrt játszik Nem tette, és csak találgathatjuk, miért nem.

  • Talán nem vette észre, hogy moll lett a dúrból.
  • Talán észrevette, de egyik igazi dúros változat sem tetszett neki.
  • Talán észrevette, de nem érdekelte. Hiszen magát a mutatványt sem veszik észre sokan, hát még a felelmlegetett apróságot.

Hát, csak ennyi. A nyuszi füle kicsit kilóg, de ettől még lelkesen tapsolhatunk a bűvésznek.

 

Klebercz Dezső, 2008.


//

Keresés a setarepules.info-n

Nálam végzett pilóták