(Az ember, aki ledisznózta Günter Grasst)’

A cím végén az aposztróf a derivált jele. Matematika szak, ugye. Mármint nem én tanulmányoztam a mathezist, hanem az ember, aki ledisznózta Günter Grasst. Én neki a ledisznózás szerinti deriváltja vagyok: az ember, aki ledisznózta az embert, aki ledisznózta Günter Grasst.

Ezzel be is mutattuk a főszereplőket: az egyik az ember, aki ledisznózta…, jelöljük E-vel, másik a deriváltja, E’. Utóbbi kimondva: e-vessző. Hogy hús~ vagy vér~, az most mindegy, lényeg a lényeg.

A ledisznózás hagyományosan majonézes zöldborsóval történik. Az én majonézes zöldborsóm készítése már évekkel a ledisznózás előtt megkezdődött. A borsót egy nő tette fel főni, aki az időnek egy ε széleségű sávjában életem párja volt: én meg, gondolom, az övé. Jelöljük őt Pn-nel.

Pn természeténél fogva nagyon adott tartalom és forma egységére. Ennek egyik, de korántsem egyetlen példája, hogy együvé tartozásunknak feltétlenül tükröződnie kellett viselkedésünkben, elhelyezkedésünkben, mozgásunkban. Ha nem tükröződött, ha felborult a forma, rögtön vizsgálni kezdte, hogy akkor most mi van a tartalommal? Ezt megelőzendő folyton őt kerestem tekintetemmel, siettem utána, nyitottam az ajtót, segítettem a kabátját, hogy csak az egyszerűbbeket említsem. Magamtól is tettem én ezeket máskor is, de ebben a kapcsolatban – főleg a drámai végkifejlet közeledtével – tétje volt annak, hogy időben odaérek-e ajtót nyitni.

A borsó megfőtt, kihűlt, de még éveken át várakozott alattomban, anélkül, hogy bárki tudott volna róla. Hogy a fejemben lévő szürkés anyag majonézzé váljék, ahhoz egy másik nő közreműködése kellett. Ő életem későbbi időszakának párja volt, bár a kölcsönösségben itt már nem vagyok annyira biztos. Jelöljük őt Pn+m-mel.

Történt egyszer, hogy Pn+m és én, egy koncerten, a közönség soraiban megpillantottuk E-t. Örültem, hogy látom, pedig az agyamban már szólnia kellett volna a vészcsengőnek. E ugyanis híres ember, én pedig híres emberek tekintetében el vagyok átkozva. Akárhánnyal találkoztam, mindnek rossz vége lett. Cseh Tamást akaratlanul vérig sértettem, Horváth Ivánhoz egy szót se tudtam szólni, Laár Andrással pedig… na, ezt inkább el se mondom. E jelenlétét viszont felhőtlen örömmel fogadtam, talán mert a helyzet nem fenyegetett személyes találkozással. Én ismerem őt, ő nem ismer engem; semmi sem utal arra, hogy mondjuk valaki be akarna mutatni neki – mi baj lehetne?

Ott hibáztuk el, hogy az előadás után túl sokáig nézegettük a faliújság koncertműsorait. Már teljesen kiürült az előcsarnok, mikor elindultunk a kijárat felé. Előbb indult Pn+m, majd pár másodperc múlva, ahogy befejeztem a plakátolvasást, mentem utána én is. Pn+m eltűnt a kijáratot takaró függöny mögött, mire a gerincemen elkezdett felfelé mászni a zöldborsó, és nagyobb sebességbe kapcsoltam, nehogy sérüljön a tartalom és forma egysége. Ennek persze nem volt semmi értelme, mert Pn+m fikarcnyit sem törődött az ilyesmivel.

Ahogy ott loholok – a kijárat környékén még valami korlát is szűkítette a mozgási lehetőségeket – a függöny mögül előbukkan E. Jönne velem szembe, de a korlát folyosóján egyszerre át nem férünk. Egyedül volt ő is, én is: az egész üres előcsarnokban csak mi. Megtorpantunk. Két kicsi kecske.

Rájöttem, hogy itt a nagy alkalom. Három másodpercem van rá, hogy egyetlen szó nélkül, egy egyszerű gesztussal, persze kissé színpadiassal, hogy lássék, több ez, mint puszta udvariasság, mondjuk a szükségesnél-szokásosnál egy árnyalattal nagyobb ívű félrehúzódással, egy főhajtással (még Nuszbaum úr kalapemelése is eszembe jutott), vagy bármivel, de csak most, ebben a három másodpercben (neki persze órák, napok, hetek jutottak, na nem szemrehányásként, csak úgy) lehet esélyem arra, hogy kifejezésre juttassam… mit is? hát, hogy hálás vagyok… meg az értékrend… meg a tisztelet…

Gyermeteg egy érzelem a tisztelet. Ez az állítás úgy bizonyítható, ha a tisztelet egyenletét nullára redukáljuk, és ami maradt, azon megmutatjuk, hogy a tisztelet 1.) gyermeteg 2.) természetét tekintve egy érzelem.

Szabadítsuk meg az egyenletet a fölösleges konstansoktól: a célirányos, de üres szövegeléstől, a Karinthy által megénekelt szent fenekekbe beléomolni vágyás eseteitől és egyéb hamisságoktól.

Vegyük észre, hogy egyszerűsíthetünk az elismeréssel, mert annak aztán semmi keresnivalója az egyenletben. Elismerés és tisztelet nem feltétlen járnak kéz a kézben: egymástól lineárisan függetlenek. Elismerhetjük, nagyra tarthatjuk bárki szellemét, életművét anélkül, hogy tisztelnénk őt, és fordítva. Csoportelméletileg is kakukktojás, mert az elismerés a műnek szól, a tisztelet a személynek, szóval, ki innen az elismeréssel!

A végére csupán két dolog marad a baloldalon:

– egy értékadás (teljesen szubjektív, igazolni nincs kinek-minek), miszerint tiszteletünk tárgyát (máshonnan nézve: alanyát) magunkál magasabb polcra helyezzük;

– egy érzelem, miszerint örülünk annak, hogy ő ott van felettünk. Hogy ez az öröm szükséges, lényegi eleme az egyenletnek, az indirekt módon belátható. Tegyük fel az ellenkezőjét: ha legszívesebben lerángatnánk őt onnét: hát tisztelet az?

Aki pedig örül annak, hogy van valaki felette, az leginkább a gyermek. Vagy a hívő, de gyermek a hívő is: mennyei atyjáé. Sajnos az apák-anyák – állítólag még némely istenek is – halandók: pótlékokat keres hát a bennünk élő gyermek.

– Keressél csak! – mondom neki. – Dehogy tiltalak el tőle, örülök, hogy legalább ennyi megmaradt belőled. De aztán az udvarra vidd, ha megtaláltad, ott játsszál vele! Be ne hozd a szobába, ott csak bajnak van! Hogyan is lehetne a személy előtt tisztelegve a művet olvasni, nézni, hallgatni, enni?

Talpra ugrott hát bennem a gyermek a hangversenyterem előcsarnokában, fülig ért a szája, hogy ilyen valószínűtlen, ritka játszóteret tett elébe a sors, és már kezdett volna a kedvenc játékába. Ekkor azonban a majonézes zöldborsó kicsapott a medréből és egy pillanat alatt elsodort mindent: gyereket, tiszteletet, majdnem E-t is. Rövid megtorpanás után ugyanis berontottam a korlát kis folyosójába, és képzetes kabátokat feladni, immaginárius ajtókat nyitogatni vágtattam el az állva maradt E mellett.

So [ mondta a doktor ], tálán most elkeszdhetünk á munká. Já?

 

Klebercz Dezső, 2008.

 


//

Keresés a setarepules.info-n

Nálam végzett pilóták